A próbafolyamatot általában olvasópróbától bemutatóg számolják, és a legtöbb dolgozó számára ez igaz is. Előtte azonban van néhány olyan fázis, amire az abban résztvevők már azt mondják: elkezdődött a produkció.

Ezek egyike az állítópróba. A nagyjából 2-3 órás eseményt az előadás tervezett helyszínén (a színpadon vagy a kamarateremben) tartják. Különféle jelzésdíszletekkel jelzik az elképzelt előadás látványának fontosabb gesztusait - elsősorban a szintkülönbségeket, emelvényeket, járásokat, falakat. Ha vannak benne gépészeti mozgások, azt is kipróbálják (legalábbis odamennek, és szemmel megbecsülik) a jelzésekkel együtt, hogy a falak el tudnak-e menni, vagy mondjuk forgásnál megakadnak-e. Általános szokásként elmondható, hogy azt szokás jelölni ilyenkor, amivel valakinek dolga lesz az előadás alatt, lépcsőt, amin felmegy, ajtót, amit becsuk, erkélyt, amire kilép stb. A pusztán látványosságnak szánt elemeket nem szokás jelezni - hacsak nincs velük valakinek dolga, mondjuk egy zsinórosnak.

Az állítópróba centiméterekről szól - kiküszöbölendő, hogy a tervező az íróasztala mellett elszámolhatott valamit esetleg, vagy az alaprajz, amit kapott, nem volt elég pontos. Az állítópróbán hatalmas mérőszalagokkal mindent kimérnek, és utána ránéznek, hogy minden stimmel-e, elfér-e, látszik-e, be lehet-e tőle jönni stb.

Több képet magában foglaló díszletnél az összeset illik szépen végigjelezni egymás után, ha sokáig tart, ha nem... és illik is végigvárni.

Az állítópróbán általában ki van téve egy rendezői asztal is, és valakinél (vagy mindenkinél) ott van a kézben az alaprajz és a látványrajz, ezekre jegyzetel. Makettet is szokás hozni ezekre az alkalmakra (ez a tervező dolga) - ma már a makettek nagyrésze digitális (számítógépes programmal készül, és monitoron lehet forgatni, nézegetni), kevés tervező fabrikál igazi makettet otthon.
(Ha mégis, a színházban annak általában nagyon örülnek, mert... jobban megszokták.)

A rendező is ott lehet, ha akar, annak ellenére, hogy ritkán van dolga - inkább csak megértenie kell, ha valamit nem lehet megcsinálni, hogy később kitalálhasson mást. Egy jól előkészített állítópróbán csak nézelődik - inkább csak kíváncsiságból van jelen, ide-oda ül a nézőtéren, próbálja elképzelni az előadás terének hatását előre) illetve válaszol, ha valami kérdés felmerül.

Az állítópróbán berakott jelzés általában a próbai jelzésdíszletet is jelenti - vagyis a következő néhány hétre a próbánként felépítendő feladatot is ekkor találják ki (ezt addig fogják használni, amíg az igazi díszletet közben le nem gyártják).

Az állítópróba jobb helyen hónapokkal a felkérés után, és hetekkel a tervelfogadás előtt van - hogy tanulságai alapján a terveket át lehessen dolgozni, és igényesen kimunkálni.

Mivel manapság nagyon sok az országszerte dolgozó vendég (rendezők is, tervezők is), gyakran egyeztetési okokból összecsúszik egy napra a tervelfogadással, akár még az olvasópróbával is - ezt senki nem szereti, mert kapkodást szül. De ettől még nem példátlan.

Az állítópróbát a műszaki vezető (vagy ha van külön szcenikus, akkor ő) vezeti - kéréseket kap az alkotóktól (hogy mit szeretnének megnézni), és továbbítja azokat a színpadmester és a műszak felé, akik berakják a kért képet. És fordítva is közvetít: a ház részéről felmerülő, előre látható nehézségekkel kapcsolatos kéréseket tolmácsolja az alkotóknak, és kompromisszumokat igyekszik elérni. Utóbbiak nem feltétlenül az előadás lebonyolításával kapcsolatosak, az építés-bontás kérdése is az állítópróbára tartozik, pl. hogy egy nagyobbacska emelvényt vagy falat mekkora bontási méretekkel kell legyártani, hogy egyáltalán kiférjen a színpadról.

Az állítópróbán nagyon sok dolog eldől, amin később nehézkes változtatni. Olyan színházban, ahol nem értik meg ennek a jelentőségét, és nem fordítanak rá elég figyelmet (és hagynak rá elég időt), sok pazarlás várható: feleslegesen legyártott, nem működő díszletelemek, próbafolyamat alatt félúton elvetett ötletek, stb.