Bár a nagy alapfogalmak egyikének hangzik, valójában kicsikét ködös, hogy ki mire használja (persze van többféle todományos definíciója, és sok-sok helyes használata is).

• Van ugye, amit az iskolában tanítanak, hogy irodalmi műnem. Szerepnév, dialóg, monológ, szerzői instrukció, ilyenek. Hagyományosan (görög hagyomány alapján) háromfelé osztják: tragédia, komédia, tragikomédia - noha egyébként a drámairodalom jó része nem is fér bele ezekbe a kategóriákba.
• Filmes-tévés hatásra az évados hirdetményekben és színlapokon magában is lehet látni műfaji megjelölésként néha, megkülönböztetendő egy darabot egy vígjátéktól vagy mondjuk musicaltől. Ez elég pongyola dolog (hiszen minden zsánerben ott lapul a dráma), a nézők mégis használják tájékozódásra (és például nem jönnek rá, ha valami "vidámat" szeretnének látni).
• Értelmes úgy is, mint egy műalkotás a sok közül. (X szerző Y című drámája.) Az íróját a színházon kívül drámaírónak hívják, belül inkább az a neve: szerző.
• Szokták használni feszültség leírására is: drámai pillanat, drámai bejövetel, drámai fordulat, drámai csönd.
• Sőt, még pejoratíve is használatos: XY ott nagyon drámázik.

A színházrendezésben a dráma az ellentétes, de egyenlően képviselt igazságok egymásnak feszülését jelenti. Mindközönségesen: ahol mindenkinek ugyanannyira igaza van. Kreónnak is, Antigónénak is. Hamletnek is, Claudiusnak is. A felek azonos súlyú képviselete, mindenki személyes igazságának teljes erejű megmutatása, az ehhez szükséges elemzés és aztán az eszközök, hatások összeválogatása hatalmas szellemi tornamutatvány - hiszen az ösztönünk ellen hat (utóbbi el akarja dönteni egy vitában, hogy kinek van igaza).

A színház hagyománya szerint ez a döntés a néző dolga, nem az alkotóé. Minél jobban felragyog egy előadásban, hogy mindenki igazsága a lehető legböcsületesebben védhető, annál rétegzettebb, izgalmasabb lesz az egész - és annál jobbak lesznek az alakítások is benne.

Magas szintű műveléséhez rengeteg empátia, emberismeret, éles szem, sok nehéz döntés meghozatala és kérlelhetetlen következetesség kell.
Érdekes, hogy sok színházi formanyelv elavul, porosodik, elveszti a vonzerejét (mondjuk a commedia dell'arte, a népszínmű, a melodráma, a daljáték, a szomorújáték, de sorolhatnánk még... lassan egyébként az abszurd is ide tartozik), de ez a megközelítés nem megy ki a divatból, nem öregszik. Talán azért, mert ehhez tud a néző legjobban kapcsolódni, az egész előadás felvetését magáénak érezni. És mert ehhez a fajta színházi gondolkodásmódhoz (alkotóként és nézőként is) olyan készségek kellenek, amelyek a színházon kívül is a világban jobban tájékozódó, a könnyű ítélkezéstől tartózkodó, mindenki szempontjait megértő - lényegében bölcsebb emberré tesznek.

Ez a nagy parancsolat (a felek egyenlő képviselete) a foglalata az ún. lélektani realizmusként emlegetett színházi nyelvnek, amelyen a magyar színházcsálók többsége (főleg Csehov-darabok tanulmányozásával) iskolázódik (még ha később el is távolodik tőle).
Magyarországi mesterei Zsámbéki Gábor, Babarczy László, Ascher Tamás, Székely Gábor és mások.