Az "áll a színpad!" egy felkiáltás, ami ha próbán hangzik el, akkor általában pár percig tartó bajt jelent.

Ha próbán áll a színpad, az azt jelenti, hogy akár a rendezősszisztens szervezőmunkájának hiányosságai, akár a rendező kapkodása, túl gyors vagy következetlen döntéshozatala, technikai hiba vagy valamelyik közreműködő figyelmetlensége miatt a próba leáll, és nem tud továbbmenni - mert például valaki nincs ott, akinek kéne. 
Az így megtorpanó próba kisebb-nagyobb mértékben szétesik - a döntéshozó (jellemzően a rendező) nem tudja, hogy érdemes-e másba kezdenie a tervezett és megszakadt munkafázis helyett, mert nem tudja, hogy a megoldásig öt másodperc vagy öt perc van hátra. Emiatt csönd támad, várni kell, amíg az ügyelő kideríti, mi történt, és megpróbálja megoldani - ez a csönd az "áll a színpad".  Az áll a színpad állapota mindenkit dühít, illetve zűrzavar keltésére inspirál - levezetendő, hogy a koncentrált, esetenként elég feszített idegrendszert igénylő munkavégzés tervezetlenül megszakadt - és mindenki kiesett. A próbát egyébként végigdolgozó munkatársak is fellazulnak, szétmászkálnak, leülnek, elkódorognak, beszélgetni kezdenek - vagy épp hisztáriáznak. Ugyanakkor, mivel ez a jelenség egyáltalán nem ritka, még a legfegyelmezettebb színházban sem, a gyakorlott színész nem idegesíti magát (és másokat sem) feleslegesen, tud várni, helyes energiagazdálkodással úgy intézni, hogy ne essen ki a munkából teljesen. (Egyébként tapasztalatom szerint a sokat forgató, filmező színészek a színházi próbán is türelmesebb várakozók - egy filmforgatás nagy része, lévén elsősorban technikai sport, várakozásból áll. Érdekesség, hogy míg egy forgatás technikai vagy szervezési-lebonyolítási okokból bekövetkező megtorpanása nem számít rendellenességnek, csak egy megoldandó feladatnak a sok közül, az emberek idegrendszere sem kapcsol vészhelyzet-üzemmódba - a színházban ugyanez viszont bajnak számít. A kétféle attitűd váltogatása sok színésznek okoz nehézséget, és már kezdődik is a feszkó.)

Sajnos nem mindig véletlenül történik - szándékosan is fordul elő, akár a színészek közötti meccsként, akár a végtelen variációjú színész-rendező játszmázás részeként. Ha a jelentős művész "várat magára", az általában jelent valamit - tudván tudja, hogy miatta kiesnek az alkotótársak a flow-ból, de megteszi attól még, és aztán belép, amikor már mindenki osztatlan figyelme az övé.

Szóval a jelenség (bár, ismétlem, rendellenességnek számít) elég gyakori - így végülis a kezelése, leviselkedése mindennapos feladvány, a túllendülés sikeres volta pedig elég jó mérőeszköze annak, hogy egy társaság mennyire profi.