A hívó egy hangosbemondó-rendszer, amely behálózza az egész színházat. Nemhogy az öltözőkbe, folyosókra, büfébe, tárakba, portára, irodákba, de viccen kívül, sok helyen még a vécébe is be van vezetve. 

A hívás a hívón keresztül a színház népéhez intézett közlemény, utasítás. Kötelez. Mindig benne van, hogy kinek szól és hova. Ha valakit hívtak, azonnal le kell tegyen mindent a kezéből, félbehagyni, amit csinál, és menni oda, ahová hívták.

A színpad szélén, az ügyelőpultnál tevékenykedő ügyelő a hívórendszeren keresztül vezényli a színpadi munkát, próbán és előadáson is. Szereplőket, műszakot, vagy bárkit kérhet - széleskörű hagyomány szerint a hívásra legkésőbb két percen belül meg kell jelenni ott, ahová a hívás szólt. Színpadra, próbaterembe, zenekari árokba, bárhová. Ha a hívásban valami miatt nincs benne, hogy hova szól, vagy nem egyértelmű, akkor ahhoz az ügyelőpulthoz kell menni, ahonnan a hívás érkezett. 

A hívó a legtöbbünk számára egy kis hangszóró, amivel jóban kell lenni. Az egész életünket szabályozza. A legtöbb színházban van rajta egy kapcsoló, amivel át lehet állítani, hogy a műsorhangot (a színpadon zajló események közvetítését) is sugározza. 

Egy előadás hívásainak rendje a próbák során alakul ki, és az előadásra (hacsak nincs rendkívüli esemény) rögzül is (az ügyelőpéldányba a hívások is gondosan be vannak vezetve) - így nem csak azok tájékozódnak belőle, akiknek szól, hanem mindenki. Az előadás ismeretében tudható, hogy ha például a kettővel előttem lévő jelenet szereplőit hívták, akkor ugyan hozzám nem szólt senki, de hamarosan én következem.

Kulcsfontosságú az előadások lebonyolítása szempontjából, hogy a hívás következetes, pontos és mindig ugyanolyan időzítésű legyen - hiszen az egész házban, egymástól egészen távol dolgozó emberek is ehhez igazítják a saját munkájukat. Egy kellékes, fodrász vagy egy öltöztető egy bizonyos effekt bekészítését akár olyan híváshoz is időzítheti, ami nem is neki szól - de tudja, hogy az előadásban hol helyezkedik el, és a munkáját hozzá igazodva szervezi.

-MIkor készíted be az égő gyertyát hátra?

-Amikor a Márvány művész urat hívják.

A hívásnak munkajogi jelentősége is van: ha valaki lekésik, azaz nem jelenik meg a takarásban időben, és nem lép be a jelenésére, általában komoly bajba kerül. Ez alól kivétel, ha nem hívták - ilyenkor elvileg nem felelős a történtekért, függetlenül attól, hogy magától is tudhatta volna (az előadás ismeretében), hogy ő következik. (Hozzátéve, hogy mivel a hívást sehol nem rögzítik, pláne nem időbélyeggel, hogy ténylegesen bizonyító ereje legyen - az ilyesmit nehéz bizonyítani, sok tanú kellene hozzá, amibe senki nem szokott beleállni. Ugyanakkor az elmaradó hívást, ha nem is hajlandóak feltétlenül jegyzőkönyvbe diktálni, mindenki tudja, és megjegyzi - és egymás közt szóvá is teszik.)

A fentiekből adódik, hogy a hívást az ügyelők mindenképp be szokták mondani, akkor is, ha az illető ott áll már mellettük - sosem lehet tudni, hogy egy adott szereplő hívása még ki mindenki másnak is jel, meg aztán nehogy az legyen, hogy nem hívta.

A hívásnak van még egy másik munkajogi aspektusa is: csak olyat lehet hívni, aki munkaidőben van, azaz a próbatáblán kiírt elfoglaltsága van. Egy átlagos színházi munkanapon reggel hét és tíz között a műszaknak szólnak a hívások, a színészeknek ilyenkor nem is kell rá figyelni (mondjuk benn sincsenek általában), aztán tíz és kettő között a próba résztvevőit hívják, délután újra a műszaknak megy minden - míg az előadás előtt az ún. első figyelmeztetővel az ügyelő félig-meddig ünnepélyesen visszaveszi a szót, megszólítja az aznapi előadás résztvevőit.

Ha közben párhuzamosan valamelyik próbateremben esti próba is van, akkor őket külön hívják, hatkor... ilyenkor az ügyelő hangját fel illik ismerni, és kiválogatni, hogy melyik hívás kinek szól.

A hívóba nem beszélhet bele akárki - a vele való magánhülyéskedés nagyon komoly színházi vétségnek számít. A hívóban (a rádióforgalmazáshoz hasonlóan) mindent kétszer szokás mondani, hogy hallgatója a zaj miatt (vagy mert éppen másban van) le ne maradjon róla.

Figyelem! Finéléhoz kérem a szereplőket, az előadás vége következik, fináléhoz kérem a szereplőket, előadás vége következik.

A hívás hangvételéből lehet sejteni, hogy van-e baj, vagy nincs. Egy ideges, sietős hívásra mindenki befeszül a házban. A nyugodt hívás azt jelzi: minden rendben megy. Vagy ha nem is, hát az ügyelő ura a helyzetnek.

A feleslegesen idegeskedő ügyelőt senki nem szereti. Általános felfogás, hogy a jó ügyelő kizökkenthetetlen, határozott és főleg: nyugodt.

A hívás minősített esetei:

• a figyelmeztető: az előadás kezdetét jelző háromfokozatú visszaszámlálás, az első figyelmeztető 30 perccel, a második figyelmeztető 15 perccel, a harmadik figyelmeztető az előadás hivatalos kezdési időpontjában szokott elhangzani - ekkor, a magyarországi gyakorlatnak megfelelően még hét perc van a tényleges kezdésig (amelyre még egy plusz külön hívás szokott lenni). A pontos percek színházanként változnak (van, ahol 35, 20, 5 perc a három figyelmeztető a kezdés előtt), de a nagyságrend kábé mindenütt ez. Ez a három figyelmeztető a színészeknek is szól, de a műszaknak és minden más dolgozónak is az előadás kezdetéhez igazított teendőket csinál - kellékek, parókák, hangszerek, pirotechnikai eszközök, gépészeti berendezések mozdulnak meg rájuk a ház szegleteiben, a főpróbahéten begyakorolt koreográfia szerint - és persze megnyílik a nézőtér. Onnantól kezdve, hogy az első figyelmeztető elhangzik, a terep az ügyelőé - senki, még a rendező vagy az igazgató sem avatkozhat bele az előadás menetébe, egész addig, míg az ügyelő azt nem mondja: az előadást befejeztük.
• a sürgető (amikor valaki nem jelent meg a hívásra, és ezért ismételni kell). Ilyenkor futni kell, nem vicc, rendesen futni.
• illetve a lekésett, amikor már elment az előadásnak az a pillanata, amire hívták. Utóbbi esetet a dolog súlyosságától függően akár be is lehet írni az ügyelői jelentésbe - és abból komoly baja lehet az illetőnek.

Igazi színházi ember nem szólít meg olyat, akit hívtak. Nem állítja meg a folyosón, nem is beszél hozzá.
(Itt van egy kis költői mellékszál: a hívás pillanatától a színpadra lépésig terjedő két perc: magánidő. Ekkor készül fel, alakul át, szedi össze magát, aki elég lelkiismeretes. Hamarosan színpadra lép, és az nagy dolog.)

Ha hívnak, menni kell.