Az "áll a színpad!" egy felkiáltás, amire mindenki felkapja a fejét a házban - ha előadáson hangzik fel, akkor néhány súlyos másodpercig tartó bajt jelent.

Akkor használatos, amikor technikai guzmi miatt (vagy mert valaki nem jön be időben, vagy valaki rosszul lesz, nem mondja a szöveget, hanem csak áll, baleset éri, stb.) az előadás megakad. Amíg valaki (mondjuk az egyik színpadon várakozó szereplő egy improvizált mondattal: Jőni hallok valakit!  - pedig nem jő) tovább nem löki a dolgot, addig áll a színpad. Minél jobb egy előadás, annál valószínűbb, hogy a tempója organikus, a nézők mennek vele, vagyis nagyon figyelnek, együtt lélegeznek az egésszel - így a leállást is észreveszik. (Bizonytalanabb, elnagyoltabb, vagy mondjuk úgy: rosszabb előadáson esetleg nem. Ezt sem.)

Kitérő:

Ebben a blogban (ezt még sok helyen le fogom írni), nem szabályok vannak, amiket mindenkinek be kell tartani, hanem közmegegyezések, amelyek az egymással akár ismeretlenül is együtt dolgozó emberek életét könnyítik meg. Sok van köztük, amiket csak azért írok itt le, hogy megmaradjon - pedig én is ismerek olyan nagyszerű művészeket, akik magasról tesznek rájuk, és egyébként ezzel nincs is semmi baj. De ennél a címszónál muszáj leírnom, hogy azt még a legdilettánsabb is tudja közülünk (vagy simán ösztönösen érzi), hogy a színházi előadás a néző összes érzékszervére és gondolataira, érzelmeire tett hatásról, lényegében illúziókeltésről szól, vagyis minden lehető és lehetetlen módon meg kell akadályozni, hogy az előadás leálljon - vagy hogy a hibát a néző észrevegye, és így illúzióromboló dolgok történjenek. Tele van a színházi anekdotakincs mindenféle nyílt színi karasztrófák ellenére továbbmenő előadásokkal, ahol a színész a szöveget teljesen elfelejtve, de akár vérző sebbel, vagy leszakadt ujjperccel (!) és végigjátszotta az előadást inkább, semmint hogy lejöjjön a színpadról.
Ezért, míg a hibák, szövegtévesztések nagy része az előadás végén öltőzői nevetgéléssé szelídül általában (úgysem vették észre!), ha áll a színpad, abból mindenképpen baj lesz - valószínűleg az ügyelő, esetleg a rendezőasszisztens ki fogja nyomozni, hogy mi történt, és kötelessége is valami olyan szóbeli rendelkezést kitalálni és utasításba is adni, hogy máskor az adott hiba ne fordulhasson elő. (Súlyosabb esetben a dolog az ügyelői jelentésbe írásban is bekerül, ez a hírhedt felírás. Ez már nem játék: ha egy sokat hibázó kolléga ügye átkerül a munkajog hideg-rideg világába, ahol a munkáltató írásbeli figyelmeztetése, legrosszabb esetben a kirúgás várja, akkor ezeknek a felírásoknak már a puszta ténye is számítani fog. Ezek már az igazgató bevonásával zajló dolgok - a színész vagy más dolgozó egész karrierjét befolyásolhatják.)

Másik kitérő:

ebben a blogban kevés lírai dolog várható, de itt muszáj megjegyeznem, hogy a színházcsinálás legcsodálatosabb jelenségeinek egyike, hogy ha áll a színpad, azt az egész házban megérzik. Az épület legeldugottabb sarkában tevékenykedő varrodás is felkapja a fejét, feszült tekintetét az ajtó fölé szerelt, műsorhangot sugárzó kis hangszóróra veti, és fülel. Egy jó színházban azonnal mindenkinek a fején átszalad: mi történt vajon - és hogy ő tud-e segíteni.

Ha áll a színpad, az még nem keverendő össze azzal, amikor megszakad az előadás, a két fogalmat sosem keverjük össze. Amikor az előadás megszakad, az az, amikor a nézők számára is teljesen világossá válik, hogy baj van, és megálltunk. Ez javíthatatlan technikai hiba (pl. nem indul el a forgó), vagy személyi sérüléssel járó baleset esetén szokott lenni (ha a sebesült nem tudja elhagyni a színpadot). Ennek még súlyosabb esetében az előfüggönyt is leadják. Mivel ez nagyon ritkán fordul elő, illetve mert azzal a néző is tisztában van, hogy az előaádás bármi áron tovább akarna menni - egy ilyen megszakadás esetén az egész nézőtér számára azonnal világos, hogy tényleg nagy baj van. 

A nézőtéren ilyenkor szinte fizikailag érezni a végigsöprő empátiát - ez, a maga rémisztő és furcsa módján páratlan, másutt hozzá nem férhető közösségi élmény. Azon sokak egyike, amit csak a színház tud.