A szövegezés elsősorban a színészek szövegtanulásának egy bizonyos fázisára használatos - amikor találkoznak külön (egymással, és/vagy az asszisztenssel/súgóval), és hangosan mondva tanulják a szöveget.

Közismert, hogy a fejben tanulásnak megvannak a korlátai, ezért egy idő után muszáj hangosan is sokszor elmondani a feladványt, hogy a száj is megtanulja, mint egy nyelvtörőt. A szöveget az izmoknak is tudni kell, nem csak az agynak - hasonlóan ahhoz, ahogy egy hangszeres gyakorol. Ráadásul egyedül szinte képtelenség mindenki más szövegét is megtanulni (bár létezik ilyen színész - ahogy minden itt leírt dologra mindig lehet ellenpéldát hozni), így ha több színész együtt szövegezik, akkor pontosíthatnak is végszavakat, egymás szöveges gesztusait, szüneteit, ritmusát is meg lehet tanulni.

Szemben a szövegösszemondóval, ami egy próbatáblára kiírt, hivatalos alkalom (munkaidőnek számít), a szövegezés jobb helyeken általában népi kezdeményezés, maguk a színészek szokták kérni, a súgótól vagy egymástól - általában akkor, ha azt érzékelik, hogy a szövegtudás hiánya akadályozza őket a próbán. Mint ilyen, munkaidőn kívül, mindenféle talált félórákban szokott lenni.

A szövegezésen a rendezőnek semmi keresnivalója - mert nem fogja tudni megállni, hogy belebeszéljen, instruáljon, javasoljon, pedig ezek az alkalmak nem erre valók, csak színtiszta tanulásra. Ennek ellenére sokan nem tudják megállni, hogy bekukkantsanak - és ritkán/sosem fordul elő, hogy kizavarják őket. Sajna.

A szövegezésre hívó kollégát visszautasítani nagy udvariatlanság, munkaidő ide vagy oda.

Van egy másik jelentése is - szövegezésnek hívják azt is, amikor jóval a próbafolyamat előtt a rendező és a dramaturg (esetleg a fordító, vagy pláne a szerző) összeülnek dolgozni a példányon. Végigelemzik, minden mondaton hosszan matatnak, húznak, alakítanak - optimális esetben egy felfűtött, szellemileg sziporkázó, élvezetes munkafázis ez, ahol szabad a fantázia, és még nem ijeszt senkit a ténylegesen megvalósuló előadás réme.