Hogy az előadás milyen, mi lesz benne, hogy fog kinézni... az a rendezés maga. A rendezés rengeteg komponensből áll össze (a rendezőnek lényegében az előadás minden részletéhez köze van, szereposztástól a világításon, szövegen, lebonyolításon, ritmuson át mindenhez, most a művészetről nem is beszélve), de ezek között van egy, amit kiemelünk most, mert néha össze lehet keverni más fogalmakkal: a rendelkezést.

A rendelkezés nem pontosan ugyanaz, mint a rendezés, hanem csak egy része annak.

A rendelkezés a legegyszerűbben az, hogy ki hova megy, hova áll, hova ül, mit mond, mit csinál. Népszerű félreértés azt gondolni, hogy lényegében ez a rendező dolga, ezeket a teendőket megmondani mindenkinek (esetleg kiegészülve azzal, hogy hogyan menjen, hogyan álljon, hogyan üljön, hogyan mondja, hogy csinálja) - de a közhiedelemmel ellentétben ez a próbafolyamat egész kis részét, első pár napját teszi csak ki - hacsak a rendező mást nem mond, akkor mindenki arra fog számítani, hogy a rendelkezés az első hét végén, legkésőbb a második hét elején lezajlik, több, mint egy hónappal a bemutató előtt.

Mindenki úgy dolgozik, ahogy akar - főleg ez a rész, mármint a próbafolyamat felépítése nincs kőbe vésve, és máshogy osztani be a napokat-heteket nem is kelt feltűnést különösebben. De hivatásosok, pláne kőszínháziak között mégis ez a legáltalánosabb. Hogy az asztali rész (azaz az olvasópróba, a visszaolvasó-próba és az elemzőpróbák) után felállunk az asztaltól, és akkor a rendelkezőpróbával kezdődik meg maga a színpadi munka, és hogy ezen relatíve gyorsan, pár nap alatt illik túlesni - hogy aztán a hetekig tartó emlékpróbák során (amely a próbafolyamat legvaskosabb része) a lerendelkezett részeket alaposan ki lehessen dolgozni.

A rendelkezés tehát egy vázlat - a puszta tennivalók egymás után, mi hol hangzik el, ki hol jár majd akkor. Az összetettebb dolgokat átugorják, kijelölve a később elvégzendő munka helyét. A színészek ilyenkor markíroznak, óvatosan fogalmaznak, nem verik magukat, azaz nem színjátszanak különösebben, inkább rögzítenek. A kialakult teendőket a rendezőpéldányban feljegyzi az asszisztens, később vissza lehet keresni, ha bárki elfelejti. A rendelkezés tehát optimális esetben pár nap alatt lábra áll - ekkor azonban még sehol nincs az előadás, semmi nincs begyakorolva, semmisem kelt életre, a jelenetek szárazak és hatástalanok. Maga a rendelkezés is az utolsó pillanatig változni fog, ezt tudja is mindenki előre. Mégis, a sok agyalást először fordítani le igazi teendőre: ez egy fontos elrugaszkodási pont.

A rendelkezőpróbán példánnyal a kézben szokás próbálni (és ha valaki lelkiösmeretes, jegyzetelni bele) - és csak olvasni és járkálni, nem terrorizálni egymást a mindenféle lelkiállapotokkal vagy szövegtudással.

Ha egy jelenet rendelkezése megvolt, akkor utána már meg lehet tanulni - az utána következő emlékpróbára már illik letenni a szöveget a kézből. Mivel az emlékpróba alapesetben is végtelen ismétlésekből áll, sok színész csak körülbelül tanulja meg a szöveget az emlékpróbákig - és az aztán csak a sok ismétlés során ül be neki.

Bár az ideális eset az lenne, hogy sorrendben haladva, a próbafolyamat elején végigrendelkezik az egészet (hogy aztán mielőbb nekiállhassanak rendesen megcsinálni), egyeztetési nehézségek miatt valójában ez sajnos kevésszer adatik meg. Nem ritka, hogy egy jelenetből rendelkezőpróba és aztán két-három emlékpróba is volt, akár hetek teltek el - és egy másik még sorra sem került.

Szombattól főpróbahét, és az első finálét még le sem rendelkeztük, basszus!

- mondja mondjuk panaszosan a büfében valaki valakinek. Van ilyen.

Ha valaki később beáll (vagy pláne beugrik) egy előadásba, akkor iszonyatos vészhelyzet-üzemmódba kell kapcsolnia, és nagyon gyorsan tanulni - ilyenkor a szöveg a legfontosabb, mellette pedig hagymányosan csak a rendelkezést kell megtanulnia, a hetekig tartó próbatermi munkát lényegében úgyis lehetetlen gyorsítva elvégezni. Ha valaki mindent elmondott, és akkor és oda ment, ahova kell, akkor utána az lesz a mondás: a beugrás jól sikerült. A beugrónak a rendelkezés és a szöveg gyors megtanulásában minden segítséget meg kell adni (asszisztens, súgó, színészkollégák vállvetve segítenek mindenben ilyenkor), de az alakítást magát kimondatlan színházi szabály szerint rá kell hagyni - oldja meg, ahogy ott és akkor jónak látja. A beugrót az egyes mondatok rétegzett, komplikált mögötteseivel kínozni a beugrópróbán: amatőr dolog.

Még egy dolog: a magyar gyakorlatban a rendezők többsége szabadúszó, azaz jön és megy az országban, könnyen lehet, hogy egy társulattal csak párévente dolgozik együtt (sőt, könnyen előfordulhat, hogy még pályán töltött évtizedek után is: először jár valahol, tehát ismerkednie és összeszoknia kell mindenkivel) - a rendelkezés ezért furcsa módon az egymás felmérésének, megismerésének (és véleményezésének) is fontos terepe. A rendező is ilyenkor méri fel a színészeit (akár tudatosan, akár ösztönösen), ilyenkor tudatosítja magában, hogy ki hogyan próbál, hogyan rögzít, milyen ötletei vannak, stb. - és aztán, ha van egy csöpp esze, alakít a tervein ennek megfelelően. És fordítva is így van: a színészek körében is általános, hogy abból vonnak le a rendező felkészültségére (egyáltalán: alkalmasságára) vonatkozó következtetéseket, hogy a rendelkezés mennyire flottul megy (hiszen a magabiztos rendelkezés azt az érzetet kelti, hogy a rendező fejében tiszta vízió van arról, hogy milyen lesz az előadás).

Ez persze elnagyolt, és aztán még ezerféleképp alakulhat, mint minden érzékeny emberi kapcsolat. De egy káoszba fulladó, bizonytalanságot és eldöntetlenséget sugalló rendelkezőpróba akár az egész próbafolyamat hangulatát, alkotói kedvét tönkrevághatja.

Fura szakzsargon-különbség, hogy az operában a rendelkezőpróbát rendpróbának hívják - és a jelentése is kicsit más, ott ugyanis a hatalmas apparátus mozgatása miatt különlegesebb alkalomnak számít a rendező saját próbája, amikor (főleg a szólistákkal együtt) alkot - és nagy felfordulás esetén (ami nem ritka) szinte belevész az együttespróbák, szólampróbák, karpróbák, ülőpróbák, táncpróbák, korrepetíciók, összpróbák rengetegébe.