Ha egy előadást kettős (vagy hármas vagy többes) szereposztásban próbálnak és játszanak, akkor az azonos szerepet játszó színészek váltói egymásnak.

A jelenség a zenés színházban meglehetősen általános, prózai színházban ritkább, de nem példátlan.
(Rendes neve kettőzés, vagy lekettőzés, a szereplő pedig le van benne kettőzve - akkor is így mondják, ha hárman vannak, érdekes. Hármazva, olyan nincs.)

A váltók természetesen továbbra is saját személyiségükből építve, saját színészi eszközeiket és megoldásaikat alkalmazva próbálnak, így az egyes előadások különbözni fognak aszerint, hogy aznap melyik szereposztás van - ugyanakkor íratlan színházi törvény az, hogy a rendelkezést ugyanúgy kell megtanulniuk. (A rendelkezés nem pontosan ugyanaz a kifejezés, mint a rendezés, az árnyalatnyi különbségről írunk másutt ebben a blogban.)
Vagyis ugyanakkor ugyanazt kell csinálniuk abban az esetben, ha valamelyik kolléga (akár a színpadon egy másik színész, akár mondjuk az árokban a karmester) számít rá. Így váltott szereposztásban próbálni és játszani különbözik kicsit a szokásostól - bár azt nem lehet egyértelműen rámondani, hogy könnyebb vagy nehezebb.

Érdekesség, hogy a színházban gyakorinak mondható rivalizálás inkább azonos szerepkörben, de saját külön szerepeket játszó színészek között fordul elő - míg a váltók jellemzően inkább támogatják egymást, szövetséget kötnek, hiszen egyértelműbb, mennyire egymásra vannak utalva.

Az is érdekes, hogy a kettőzve próbálás természetébe bele van kódolva egy konfliktus is: a színészek hagyományosan nem instruálhatják egymást, ez (főleg a nagy kőszínházakban) bicskanyitogható vétségnek számít (legalábbis kell hozzá meglehetős tekintély, hogy valaki megengedje magának) - vagyis hiába alakul ki egy próbán az adott jelenet formája, a váltók alapértelmezésben nem adják át egymásnak a tudnivalókat, tisztelve a hagyományt, miszerint egymás dolgába nem beszélünk bele. Így ha másnap a váltó próbál, akkor tájékozódnia illik, hogy mi volt a jelenet előző próbáján. Ha nem teszi meg, akkor a rendezőasszisztens dolga átadni, hogy mit kell csinálni. (A rendezők többsége nem kíséri figyelemmel, hogy melyik szereposztás próbál - így értelemszerűnek veszi, hogy ha egy olyan jelenet kerül aznap sorra, ami már áll valahogy, akkor mindenki tudni fogja, hogy mit kell csinálni, és nem kell semmit elölről kezdeni. Mivel ez a gyakorlatban azért sokszor fordul elő, ebből lehetnek nagy veszekedések.)

Lelkiösmeretes színész bejár a váltója próbájára is, és figyeli - megjegyzi, netán felírja magának a teendőket. Bizonyos tekintélyszint fölött (ez persze soha sehol nincs meghatározva, naná) azonban nem megy be, amikor nem ő próbál - ráhagyva a rendezőasszisztensre, hogy oldja meg az így megakadó információáramlást. És széttárja a kezét, ha másnap ő jön: én ezt a részt még nem csináltam. Nem rendes dolog, de elég gyakori.

A színházi tápláléklánc teteje felé lévő színészek a rendelkezést sem feltétlenül tartják be, egyszerűen mást csinálnak, mint a váltójuk, ráhagyva a többiekre (kollégákra, ügyelőkre, karmesterre, bárkire), hogy tudatosítsák aznap: ma ő van, tehát minden úgy lesz, ahogy ő szokta.

A váltott szereposztás része az általános gyakorlatnak, tehát nem vészhelyzet. Eleve ebben a tudatban is készül az előadás. Nem keverendő össze a beugrással, beállással, amikre teljesen más megszokások vonatkoznak.

Gyakorlatlanabb színész komplikált lelkiismereti-önértékelési kérdéseket fabrikál abból, ha lekettőzik - egy igazi profinak a szeme sem rezdül, azonnal tudja, mit kell csinálni.

A kettőzés létének oka az az ősi parancs (és színigazdasági törvényszerűség), hogy az előadás nem maradhat el. Főleg a nagy fizikai teljesítményt igénylő zenés szerepeknél magától értetődik, hogy a szereplőknek váltója van - ha bárki lesérül, bereked, mehessen minden tovább pluszmunka nélkül. Nagyon nagy zenés színházban előfordul, hogy akár a színpadra lépésig sem tudja egy szólista, hogy aznap ki lesz a partner. Ez lélektelennek hangozhat, de igazából a színházcsinálás bizalmi természetéhez van köze, ezért valójában értékes dolog.

A zenés hagyományban (főleg a nemzetközi színtéren) léteznek még olyan kifejezések is, mint standby, understudy vagy a magyar szakmában legtöbbször használt cover - ezek hasonlatosak a váltóhoz, de nem teljesen ugyanazt jelentik. 
A cover ugyanúgy betanulja a szerepet (rendes próbákat is kap, még ha nem is annyit, mint az "igazi" szereplő), de ő: vésztartalék. Ha nem áll elő vészhelyzet a széria alatt, akkor előfordulhat, hogy sosem lép színpadra a bepróbált szerepben. Ugyanakkor ez egyáltalán nem rossz dolog - normális helyen meglehetős fizetést kapnak ők is, és egy nagy sztárnak koverolni, az jól mutat egy önéletrajzban.

A magyar hagyományban a váltók előadásszámát illik kiegyensúlyozni, erre a művészeti titkárok figyelni szoktak, már amennyire az egyeztetés engedi.

Létezik még hierarchiája is az egyes szereposztásoknak, vagyis első szereposztás, másodszereposztás, harmadszereposztás. Az elsőben vannak a nagy nevek, akikkel a produkciót el lehet adni, akik a plakátokon virítanak, satöbbi - ők éneklik/játsszák a premiert és a kiemelt jelentőségű előadásokat. A többiben olyan fiatalabb/tapasztalatlanabb kollégák sorakoznak fel, akik meg tudják oldani a feladatot úgy, hogy az előadás ne sérüljön, de még kell nekik a kilométer. A szamárlétrán előrébb lépdelés hagyományos útja ez.