A színházműsor előállításának legfontosabb fázisa - a színészek ráérésnek összehangolása.

A színészek többsége több előadásban, sőt, több színházban is játszik, különösen, ha főállásban szabadúszó - sőt, ha valaki nagyon foglalkoztatott, akkor egész évben próbál, újabb és újabb előadásokat mutatva be. Mivel a megbízók és a színészek is abban érdekeltek, hogy ezek minél tovább műsoron is maradjanak, könnyű belátni, hogy a sok cím egy idő után feltorlódik, és előállhat az a helyzet, hogy valakinek egyszerre több helyen is kéne lennie - az előadást pedig csak akkor tudják játszani, ha a sok szerte-szana mindenféle mással is elfoglalt színész egyazon időpontban ráér.

Hogy az ütközés ne álljon elő, ahhoz sok ember precíz munkája kell - ennek az rendszere az egyeztetés.

A szót magát egyébként használják a színházban is a köznapi értelmében (erről és erről egyeztettem vele), de így, magában, hogy egyeztetés, egy speciális, a színházak között zajló alkudozásra vonatkozik.

Fő szabály szerint az előadás üti a próbát, próbák és előadások egyenrangú ütközésénél pedig az ütköző produkciók bemutatójának időpontja számít.  Azaz ütközés esetén két próba közül a színésznek arra kell elmennie, amelyiknek a bemutatója előbb lesz, két előadás közül pedig arra, amelyiknek a bemutatója előbb volt - az ütközésben alulmaradt színháznak pedig át kell alakítania a próbarendjét, műsortervét.

Többszörös ütközés esetén a legelső bemutató nyer természetesen.

Na most ez nem ennyire egyszerű persze. Áttekinthetőnek tűnik, de egyrészt van számos kivétel, másrészt egy olyan elfoglalt színésznek, mint pl. Mucsi Zoltán, a szinte összeérő próbafolyamatok (és mondjuk a forgatások - bele se menjünk) mellett akár 15-18 különféle előadása is műsoron lehet, azoknak mind további szereplői is vannak, akik mind több más helyen is próbálnak és játszanak, és akikre ugyanez a rend vonatkozik, vagyis az egyes kitűzéseknél nem egyszerűen Mucsi Zoltán 15-18 előadását kell sorbaállítani az egyeztetéshez, hanem mindenki másét is, párhuzamosan, mire végre valahára kiadja magát a nap, amikor egyet a 18-ból el lehet játszani. És aztán jöhet a többi 17, amit szintén játszani kéne folyamatosan, mert hát ez a létük oka, ráadásul a sokáig nem játszott előadást újra kell próbálni (lásd: felújítópróba), ami újabb egyeztetési nehézségeket fog okozni mindenkinek.

Szóval ez bitang nagy meló, amit képtelenség egyedül átlátni - épp ezért a színházakban főállású munkatársat alkalmaznak erre, a művészeti titkárt. Másutt hosszabban írunk róla (mert sok más dolgot is csinál), de túlzás nélkül állíthatjuk: a munkája nagy része ennek a végtelen folyamatnak a hengergetéséből áll. Minél több vendéget/szabadúszót foglalkoztat a színház, annál inkább.

Az egyeztetés menete

ÚJ PRODUKCIÓK KITŰZÉSÉNÉL:

Tegyük fel, hogy egy színház be akar mutatni egy darabot. A művészeti vezetés a rendezővel együttműködve összerakta a szereposztás tervezetét. 

A benne szereplő színészeket felkérik (ezt az igazgatónak illik csinálnia, telefonon vagy személyesen, de végülis lehet más is, művészeti vezető, főrendező stb., a lényeg, hogy a színház egyik vezetője legyen, akinek jogában áll az egész színház nevében beszélni). A színész várhatóan azt válaszolja, hogy ha az egyeztetés megoldható, akkor nagyon szívesen. Ebben maradnak.

Lényegében rögtön azután, hogy a felkérő telefont letették, a művészeti titkárnak is illik jelentkeznie a színésznél telefonon vagy írásban, és begyűjteni az elfoglaltságait (Figyelem! Nem a színész dolga jelentkezni tehát. Ő abból indul ki, hogy a színház képben van azzal, hogy ő miket csinál, és ha nem tudja, megkérdezi.). A színész tehát a kérdésre válaszul leadja, hogy társulati tag-e valahol, és akár igen, akár nem, milyen előadásokban játszik a tervezett bemutatóig. Ebből a listából fog előállni később az egyeztetés sorrendje.

Sok helyen elnagyolják ezt, de az olyan színész, aki került már életében nehéz helyzetbe a figyelmetlen egyeztetés miatt, tudja, hogy ezt a szerződésbe is bele kell foglalni. Vagyis a megbízó színháznak írásban is vállalnia kell, hogy elvégzi az egyeztetést, és nem hozza másutt kellemetlen helyzetbe a színészt azért, mert ezt a munkát elvállalta.

Ezután a példánkban szereplő művészeti titkár az összes, az előbb létrejött listán szereplő színháznál/produkciónál bejelentkezik írásban, és közli velük a tervezett próbafolyamat (eleje: olvasópróba, vége: bemutató) időpontját, és nagy vonalakban a próbák tervezett rendjét. 

(Hogy ne kelljen minden alkalommal mindent végigrágni, általában a hagyományos 10-14h és 18-22h időintervallumot adják meg, amely országszerte többé-kevésbé egységes, tehát ránézésre meg lehet becsülni egy színész ráérését ez alapján, illetve azt, hogy átér-e egyik helyről a másikra.)

A megszólított színházak/produkciók visszajeleznek, hogy megértették, és tekintettel lesznek rá. Ha nem tudnak rá tekintettel lenni, azt azonnal jelezniük kell - és akkor megoldást kell találni, ha pedig az nem lehetséges, akkor vissza kell hívni a színészt telefonon (nem írásban!), hogy sajnáljuk, de nem sikerült egyezetetni - és keresni kell mást.

Ez azért fontos, mert a főpróbahetet és a bemutót minden érintettnek figyelnie kell majd, hogy ne tűzzenek ki előadást az adott színésznek oda, még akkor se, ha egyébként az egyeztetés sorrendejében előrébb lennének. Ez alapvető udvariasság, aminek a be nem tartása nagy felháborodást szül.

Ugyanebben a fázisban lehet tájékozódni, hogy az addig hátralévő időszakban ki mit tervez - ez a későbbi munka beosztásánál, vagy a gyakran előálló borulásnál, azaz kényszerű újratervezésnél is jól jöhet.

Ha ezt a kört mindenkivel lefutották, akkor a produkció szereposztását kinyomtatják, az igazgató aláírja, és kikerül a próbatábla melletti faliújságra. Innentől hivatalos, és mindenkinek ennek tudatában lehet tovább tevékenykedni. 

Nyilvánosságra is ezután illik csak hozni - a jegyárusításról nem is beszélve.

Nem egyszerűen udvariatlanság, hanem felelőtlen és káros dolog is az egyeztetés előtt meghirdetni egy produkciót - egy színésznek, különösen, ha szabadúszó, minden produkció új állomás, mérföldkő, a karrierjét befolyásoló, hónapokat igénybe vevő nagy vállalás. Nem játék. Nem mindegy, hogy benne van-e végül - arról nem is beszélve, ha mondjuk másik munkát mond le miatta, és később valamelyik (vagy mindegyik) meghiúsul egyeztetési nehézségek miatt. (Dörzsöltebb művészeti titkárok ezért egy színész nevének első felmerülésekor már tájákozódnak is gyorsan, informális csatornákon át, hogy nem reménytelen-e egyáltalán nekifogni az egésznek. Ez figyelmes dolog - viszont okvetlenül híre megy, akár azelőtt, hogy maga a színész tudná, hogy felmerült a neve. Ilyenkor, ha a felek nem vigyáznak, elszabadulhat a pokol: miért én tudom meg utoljára? Másutt is írjuk: a művészeti titkár bizalmi állás, titkok tudója, nagyon nagy felelősséget cipel.)

HAVI MŰSOR ÖSSZERAKÁSÁNÁL:

Egy már bemutatott előadás egyeztetése nem kevésbé komplikált feladvány.

Ha már megvolt a bemutató, a példánkban leírt művészeti titkár megkapja az igazgatójától, hogy az előadást hányszor tűzze ki egy hónapban, esetleg azt is, hogy hét közben vagy hétvégén legyen az előadás (bérletes színházaknák a hét napja is számíthat, szerdai bérletet csak szerdán lehet játszani!) - úgyhogy szegény nekilát napokat vadászni.

És kezdődik a motolla: sorban bejelentkezik minden színész korábbi egyeztető-listáján szereplő minden produkció művészeti titkáránál, és jelzi, hogy mikor szeretne játszani valamit (vagy, ha nagyobb a mozgástere, akkor napokat kér).

A megszólított művészeti titkár visszajelez. Ha nincs találat elsőre, akkor megy a sok email vagy telefon ide-oda, míg végül (remélhetőleg) megvannak a napok. (Ha huzamosabb ideig nem találnak napokat, az előadást leveszik, "nem lehetett egyeztetni" indoklással, ez nagyon bőszítő dolog, elégtelen tervezést feltételez.)

A megegyezést végül írásba kell foglalni, ez a híres-hírhedt kikérő. Az egyeztetési sorban hátrébb lévő színház kikéri az előtte lévőtől a színészt, aki kiadja. 

Az írásban visszaigazolt kikérő azért fontos, mert később jöhet minden titkárok réme, a műsorváltozás, ennek jogát általában minden színház fenntartja. Ha viszont létezik ilyen visszaigazolt kikérő, akkor az egyeztetési sorban előrébb lévő színház akkor sem tesz oda elfoglaltságot a szóban forgó színésznek, ha akarna - hisz írásba adta, hogy arra a napra lemondott a foglalkoztatásáról. Könnyen érthető, hogy a kikérő fél anyagi-presztízsbeli satöbbi téteket tett fel erre a megegyezésre, ezért azt nem lehet csak úgy felbontani. (Ennek ellenére sajnos fordul elő, főleg társulati tagok esetében, hogy az anyaszínház valakit visszavesz, vagyis kitűz neki előadást olyan napra is, amelyről korábban kiadta. Ez súlyos vétség, de egy nagy színház, amelyik elég erős hozzá, megteheti - a színész vissza fog menni játszani oda, mert félti az állását. A képletben rejlő kiszolgáltatottság miatt ez nagyon etikátlan dolog, híre megy, emlegetni fogják.)

Ha minden kikérőre minden válasz beérkezett, az előadást ki lehet tűzni - és lehet értesíteni magukat a színészeket, akik beírják a saját naptárukba.

A dolog lassan megy, a fenti Mucsi-példánál 18 produkción szalad végig, akik mind az előttük állótól kérdeznek és várnak választ... szóval eltarthat egy darabig. E cikk írásakor ez a magyarországi gyakorlatban két hónapot vesz igénybe - vagyis januárban a március-áprilisi műsort egyeztetik.

Kivételek, érdekességek

Mert persze vannak.

Az egész fenti hacacárét teljesen felülírja a társulati tagság. Egy tag színésznek mindent (próbát, előadást) az anyaszínházához kell egyeztetnie (sőt, vidéki színházaknál egész a közelmúltig még a város elhagyását is meg kellett beszélni a titkársággal - tudtommal ez már nincs, több az autó, több a mobiltelefon). Az egész fenti procedúra csak azután kezdődhet, hogy az anyaszínház műsora készen van. A társulatot sokszor sokféleképp próbálták meg definiálni, ezekről is szó esik másutt ebben a blogban, de a most tárgyalt egyeztetés szempontjából a társulat azt jelenti: a társulatos színháznak a saját társulati tagját nem kell egyeztetni. Ki lehet neki tűzni próbát és előadást anélkül, hogy az érintettnek szólnának róla külön. A színésznek magának tájékozódnia kell, majd minden további értesítés nélkül meg kell jelennie.

(Már csek ezért is fontos az első részben leírt kapcsolatfelvétel, ha másutt társulati tag színészt szeretnénk hívni a produkciuónkba. Mert az teszi lehetővé, hogy írásba adják: a minket érdeklő időszakban neki nem lesznek próbái.)

A fentiekből látszik, hogy nagyot kér a színésztől az a színház, amelyik elvárja, hogy a színész minden más lehetőséget-munkát háttérbe szorítva, kérdés és egyeztetés nélkül álljon mindig rendelkezésre. Ennek elvárt ellentétele legalábbis a havi fix fizetés és rendes munkaszerződés, rendszeres médiafelület, kép az előcsarnokban és a honlapon, a kihívást jelentő, érdekes és kielégítő szerepek sora, illetve a fix előadásszám (ez utóbbiról az előadóművészeti törvény is rendelkezik), vagyis az a deal, hogy a színész az elbukott lehetőségek ellenére is színpadon marad, a pályán marad, új kihívások érik, és meg is él belőle.
(Egyébként ezzel is könnyű visszaélni, és társulati státuszokat foglalni el olyan színészeknek, akik nem is kellenének másutt, de ebbe most itt nem megyünk bele. De más cikkben majd igen.) 

Ide kívánkozik, hogy a társulati tagság a legtöbb esetben alkalmazotti státuszt, az elvégzett munka mennyiségétől többé-kevésbé független havi fizetést (biztos megélhetést), és így munkaszerződést is jelent, amiben az egyeztetési szempont világosan benne van. De itt is van érdekes kivétel: a budapesti székhelyű, de az egész országban játszó Orlai Produkciós Irodánál például nem társulati tagok a tagok a szó munkajogi értelmében, de a tagsággal mégis azt vállalják, hogy hajlandóak mindent az Orlaihoz egyeztetni - aki cserébe garantálja nekik, hogy havi fizetés híján is meglesz a megélhetéshez szükséges előadásszámuk (hisz ők továbbra szabadúszók, azaz annyit keresnek, amennyit dolgoznak). Ez a hagyományosan gyerekes mentalitású magyar szcénában egy üdítően felnőttes, komoly gentlemen's agreement, nem is általános. A modell Együtt szabadon szlogen alatt híresült el, és kisebb-nagyobb zördülésekkel, de meglehetősen hatékonyan működik. Hasonló a felállás a a Nézőművészeti Kft-nél is, és más független csapatoknál - de kőszínházakban is fordul elő hasonló, bár azért nem ennyire szabad megegyezés.

Repertoárelőadást nem illik próbálni a bemutató után, még akkor sem, ha a próbarend-egyeztetés sorrendjében előrébb vannak - hisz ez az éppen zajló igazi próbafolyamatot megzavarja. De a kivétel alól is van kivétel: a felújító- és beugrópróbák, ezek elsőbbséget élveznek minden máshoz képest - különösen az utóbbiak, hiszen jellemzően vészhelyzetben állnak elő.

A szabadúszás jóval elfogadottabb és általánosabb jelenség, mint a közelmúlt évtizedeiben (és főleg a rendszerváltás előtt) volt, és a struktúrán kívüli produkciók száma is növekszik, alternatív színházak, függetlenek, magánszínházak, tévésorozat-forgatások, nagy sebességgel dübörgő, egymással nem nagyon kommunikáló gyártók által hajtott filmipar jelent meg a színen, így az egyeztetőmunka mennyisége is rohamosan növekszik. Sok színész nem is szívesen hagyja rá emiatt a titkárokra a kenyérkeresetét veszélyeztető ügyintézést, hanem saját kezébe veszi. Vagy ügynökséget, esetleg ezzel foglalkozó külsős magánzót bíz meg azzal, hogy egyeztesse. Erre mondjuk, hogy saját magát egyezteti. Ugyanakkor ez egyelőre nem általános - az egyeztetésen a megbízó felek szempontjából is sok múlik, és a titkárok nem szívesen engedik ki a kezükből, érthetően. 

Valószínűleg bonyolultra sikeredett a leírásom, de hát bonyolult is ez eléggé - olyannyira, hogy hiába a fent leírtak, a dologban lényegében nincsenek automatizmusok, csak különmegegyezések és kivételek. Hogy ne omoljon mindenki fejére az egész (sokmilliós károkat okozva mindenkinek), a szabályszerűségeket némileg félredobva az ország művészeti titkárai rendszeresen találkoznak személyesen, összegyűlve egy helyre: ez a híres-hírhedt össztitkári értekezlet - és megpróbálják ledílelni, hogy mi legyen. Leginkább a tőzsédre hasonlít, ideges brókerek egyezkednek, tesznek és kapnak ajánlatokat, adják-veszik a színészek és a játszóhelyek kapacitásait, csak épp nem pénzt, hanem szívességeket adnak és kapnak értük.

És ha már a pénzügyi párhuzam: itt is vannak piactorzító tényezők. Egy nagyobb, erősebb színház  (pl. Vígszínház, vagy pláne a Nemzeti) pozíciója egy nagy multiéhoz hasonlít: erőszakosabban tárgyalhat, diktálhat, bemerevíthet pozíciókat - és a kisebbek pisloghatnak legfeljebb, nem nagyon tudnak mit csinálni. Extrém példa ebből az Operaház, ahol évekre előre megvan a műsor- és próbarend is, vagyis az egyzetetésben egyáltalán nem vesznek részt, ezzel nagyon nehéz helyzetbe hozva a vidéken (nemzeti-státuszukból adódóan kötelezően) operát játszó színházakat - hiszen a különböző házakban fellépő énekesek közt az átfedés jelentős.

A másik párhuzam a maffia: az adott-kapott szívességen alapuló, homályos árfolyamokkal dolgozó kereskedelem. Annyiban is megállja ez a helyét, hogy a többieket átverő játékos nagyon gyorsan kipottyan ebből a körből, páriává válik - és akkor nem fogja tudni végezni a munkáját.

Az olvasópróbát is illik szabadon hagyni, egyeztetési sor ide vagy oda, hogy a színész, ha más elfoglaltságai vannak is, legalább azon meg tudjon jelenni.

A főpróba az egyeztetés szempontjából előadásnak számít, de úgy, hogy minden más előadást üt az egyeztetési sorban - vagyis élre ugrik arra a pár napra. (Ezt nagyon modortalan dolog nem betartani, erről írtam korábban is).

Hasonlóan élre ugranak a sorban a fesztiválszereplések és ezek próbái, mivel ezek rendszerint kötött napokon vannak, és gyakran nagy stábok utaztatásával is együtt járnak.

Abban a nem kívánatos helyzetben, ha valaki egyszerre két külön produkciót próbál (azaz néhány óráig ezt, néhány órig amazt), akkor szoros egyeztetésről beszélünk. Nem ritka, hogy ebben a kivételes esetben meg lehet kerülni a művészeti titkárt a napi döntéseknél (az ő engedélyével), és közvetlenül a produkciókhoz tartozó rendezőasszisztenseknek tárgyalni le egymással, hogy ki mikor hol legyen. Ennek a neve szoros egyeztetés. Utálatos dolog, senki nem szereti, és a színésznek is rossz. Ezzel együtt: fordul elő.

A profi színészek többsége (a fent említett ritka kivételtől eltekintve) szeret kimaradni az egyeztetésből, és a titkárokra bízni ezt, ez így is van rendjén. Ebből viszont egy, a titkári szakma felhígulásából adódó, sajnos egyre gyakoribb iparági félreértés következik: ha a színész megkapja, hogy az előadása mikor lesz, akkor joggal feltételezi, hogy annak az egyezetetése addigra megtörtént. Felelősségre vonni őt azért, hogy ha ő akkor nem ér rá, akkor miért nem szólt: amatőr dolog. 

A gondatlanul végzett egyeztetés a legközvetlenebbül kihat egy produkció színvonalára - a széttagolt, hektikus, követhetetlen időbeosztású próbafolyamat, az egymásra dobált próbákkal és előadásokkal túlterhelt színész, a frusztrált (mert próbálni alig tudó) rendező: káros, rossz mindenkinek.