Egybemenés, lemenni egyben - a számtalan próbafajta egyike. A kőszínházi gyakorlatban általában a díszletszerelés / színpadra menés előtti utolsó próba. Ha a produkció próbateremben próbál a teljes próbafolyamat alatt, akkor a színpadra átköltözés előtti utolsó (néhány) próba szokott lenni.

Az egybemenés olyan, mint a főpróba, leszámítva, hogy a tárak még nem vesznek részt benne. Jelzésdíszlet, munkafény, jelzéskellék van még... vagyis minden ugyanúgy van, mint az emlékpróbákon. De már egymás után, megállás nélkül lemegy az összes jelenet. Ha valahol valami színpadgépészeti megoldásnak kéne lennie (gyorsváltozás, forgás, sötét, stb.), annak a helyét általában bekiabálja az ügyelő.

Az egybemenés a próbafolyamat legélvezetesebb (és, szégyen vagy nem, színészileg gyakran a legmagasabb színvonalú) része. Ilyenkor még nincs drukk, nincs rátéve semmi, a színtiszta alakítások ragyognak fel. A nem sokkal később kezdődő főpróbahéten aztán beindul a daráló, éleződnek az idegrendszerek, fények villognak, zenék szólnak, öltöztetők futkároznak - rengeteg részfeladat takarja ki az addig kizárólag a színészekre irányuló figyelmet.

Sajnálatos, bár teljesen érthető okokból az egybemenést nem látja a közönség - a színháznak nem érdeke forgalmazni ezt a különleges alkalmat (az ún. nyílt próbák a próbafolyamatban korábban, az emlékpróba-fázisnál szoktak lenni, hogy senki ne érezze, lelőtték a poént, de azért mindenki kiváncsivá váljon kicsit - és később az igazi előadásra is eljöjjön).

Sok rendező választ az utóbbi évtizedekben teljesen eszköztelen, díszlet, jelmez és világítás nélküli formát az előadásainak - hogy a néző figyelmét az alapos elemzésen nyugvó, aprólékosan kidolgozott színészi alakításokra irányítsa. Ezek az intim, kizárólag a színészekre koncentráló előadások (pl. a régi Krétakör Sirály-, vagy Hamlet-előadása) közeli rokonai a másutt is szokásos egybemenéseknek.